Az asszertív kommunikáció
Talán sokan hallottak már erről a fogalomról, de talán sokan még nem. Amikor valaki eljön a tréningemre, egyértelműen átvesszük a fogalom jelentését, a módszertant, és mindent, ami ezzel kapcsolatban fontos. Itt most azt az oldalát szeretném bemutatni az asszertív kommunikációnak, amiről kevesen beszélnek.
Mediátorként, coach-ként, tanácsadóként, trénerként ugyanis ott van az eszköztárban.
De mi a helyzet magánemberként?
Hiszen nem mindenkinek van olyan foglalkozása, ahol az asszertív kommunikációval ennyire gyakran találkozik, ezért aztán lehet, könnyebben előveszi a polcról, mikor éppen szükséges.
Kezdjük azzal, ez a kommunikációs forma iszonyúan nehéz! Szinte lehetetlen küldetés alkalmazni, amikor érzelmileg érintett az ember. Gyakorlás, tréning, terapeuta nélkül, csak könyvek alapján saját életünkben felhasználni, majdhogynem lehetetlen. Nehéz „megerőszakolni” az ösztöneinket. Nehéz ellenállni egy mindent elsöprő ingernek. Gondoljunk csak bele: milyen érzés visszatartani a sírást, a nevetést, a hányingert, a menekülési-, vagy támadási ösztönt? Hogyan tud tiszta maradni a fejed, amikor már napok óta nem eszel, nem alszol, és a túlélési ösztönöd – mindent felülírva, de a te érdekedben – ki akarja kapcsolni az agyadat? És neked ilyenkor kellene asszertívnak lenned, és nem engedni annak az ösztönnek, ami alapján üvölteni szeretnél. Itt ebben a pillanatban kéne higgadtan, nyugodtan, figyelni a másikra, jól kérdezni, és még a válaszok alapján, szépen odafigyelve visszacsatolást is megfogalmazni. Amikor éppen meg akarsz halni, akkor kéne a legjobban a másikra figyelni.
Hát köszönjük szépen!
A jó hír az, hogy ezt tényleg meg lehet tanulni. Az asszertív kommunikáció elsajátítható. De mivel nem könnyű, véleményem szerint kizárólag könyvekből és interneten bogarászva nem is lehet megtanulni. Sok-sok éves tapasztalatom alapján minden érdeklődőnek sokat tud segíteni a tréning, a személyes terapeuta, vagy valaki a környezetében, aki már tudja ezt a technikát alkalmazni a hétköznapjaiban is. Igen, a legnehezebb pillanatokban is ki lehet lépni egy csapdás helyzetből, sőt a másik felet is vissza lehet hozni egy higgadt emberi szintre.
De mi kell hozzá? Nos, több tényező is.
Először is nagyon kell szeretni, azt a másikat. Azt, akit lehet, éppen a legszívesebben „megölnél” a veszekedés során. Ezért aztán a tréningen az első lépés,hogy tisztázzuk, mennyire fontos neked az a másik, akivel konfliktusod van? Ha tényleg fontos, akkor ez adni fog annyi energiát, hogy megpróbálj majd teljesen másképpen reagálni a nehéz helyzetekben, mint ahogyan az ösztöneid irányítanának.
Másodszor jó, ha az ember ezek után megismerkedik a tudatalatti énjében lakó összes saját magával. Mivel együtt élsz magaddal a születésed óta, jó ha jóban vagy velük. Ráadásul, amikor ösztönökről beszélünk, jellemzően ők irányítanak minket, és nem fordítva. Szóval jó tudni, kik is laknak bennünk, miért laknak bennünk, mire képesek, amikor abban a hitben élünk, hogy éppen nagyon okosan megmagyarázunk valamit. Csak mondom, jellemzően ők beszélnek helyettünk, és ezt gyakran észre sem vesszük.
Aztán, ha már az összes énünkkel találkoztunk, felfedeztük őket, hogy jé ők is bennünk vannak, érdemes végigvenni azokat a mintázatokat, amik felébresztik őket, amik hatására aktiválódnak, és átveszik felettünk az irányítást. Nem akarnak ám nekünk rosszat, meg akarnak minket menteni, és van, amikor ezt nagyon is jól csinálják. De persze van, amikor borzasztóan rosszul. Mindkettő irányt az motiválja, hogy saját magunkat, s ezzel a bennünk lévő egyéb énjeinket is megmentsék. Tehát csak mi magunk érdekeljük őket, a másik fél, a vitapartner viszont egyáltalán nem. Ezért aztán nem is tudnak igazán segíteni, amikor egy vitában nem egyedül vagyunk magunkkal, hanem ott van egy vitapartner is. Ki az!? Mit keres az ott? Ketten vannak egy veszekedésben? Kit érdekel? Nekünk csak magunkat kell menteni a szituációból! Így persze nem biztos, hogy helyes segítségül szolgálnak – de hát az ösztönök már csak így működnek.
A fejlődési folyamat következő lépése az, hogy tudjam, ismerjem annyira ezeket az én–állapotaimat, hogy tudom, mikor jó nekem, ha velem vannak, és mikor nem jó nekem, ha beleszólnak a beszélgetésbe!
Fontos, hogy vissza tudjam venni az irányítást magam felett.
Fontos, hogy az értelmes felnőtt ÉN-em döntse el, mikor ki beszélhet, és mikor ki nem beszélhet. Ez könyvekből nem hiszem, hogy sikerülhet. Ezt gyakorlatokkal, segítséggel be lehet gyakorolni, aztán egyre gyakrabban használni a való életben is.
Sok lépése és technikája van az asszertív kommunikációnak, ami még csak mind ezek után következik, de erről már sok helyen lehet olvasni.
Én azokat a képzéseket szeretem, ahol a nulladik pillanattal is foglalkozunk, ahol rengeteg a gyakorlat, ahol az elméleti részek után, rögtön éles helyzetben kipróbáljuk és gyakoroljuk a technikákat – és én olyan képzéseket tartok, amilyeneket egyébként szeretek.
